Elszállt ötven év

A székelyhídi középiskola 1965-ben végzett diákjai tartották osztálytalálkozójukat

Megható találkozások, hosszas ölelések, baráti kézfogások ékes bizonyítékai annak, hogy a diákévek egész életre szóló élményeket hagynak bennünk, s az osztálytársakkal való találkozás ötven év távlatából is ugyanolyan baráti, mint annak idején az utolsó csengőaszó felhangzásakor.

Az ötven éve végzett diákok úgy érzik, a találkozás felér egy fiatalító kúrával, hiszen az emlékek a gondtalan fiatalságot elevenítik fel. Hogy ki fiatalabb az 1965-ben végzettek közül, azt vitathatjuk. A lényeg, hogy a Stubenberg-kastély udvarán csupa mosolygós koros diákkal találkoztunk, akik gyermeki szívvel örülnek egymásnak és még ma is vidáman mesélik el az egykori történeteket.

A szeretett osztályfőnökük, Nánási Zoltán tanár úr már az égből tekint egykori osztályára, de hála Istennek erőben, egészségben a maga kedves és vicces valóságában e ötvenéves találkozón a tiszteletbeli osztályfőnök címében jelen volt sok-sok székelyhídi diák legkedvesebb tanárnője, mindenki Cica nénije, Sóki Ilona tanárnő, aki nagy szeretettel köszöntötte egykori diákjait, arra kérve őket, hogy e találkozás alkalmával elevenedjenek fel a szép emlékek, erőt adva az elkövetkezendő hétköznapokhoz.

Az osztályfőnöki órán az egykori diáktársak egy-egy mécsest gyújtva emlékeztek meg elhunyt társaikról, s elmesélték legkedvesebb velük kapcsolatos emléküket – így lehetett csak teljes az osztálynévsor.
Az egykori diákok boldogan sétáltak a Stubenberg-kastély udvarán és termeiben, mert látják, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által működtetett alapítvány jó gazdája az épületnek, s azt, hogy a Gyermek Jézus-otthon vezetője Kovács Ágnes mindent megtesz azért, hogy városunk kastélya egykori pompájában tündökölhessen. E találkozón meggyőződhettünk arról, hogy diákévekben született barátságok örökéletűek. A padokba betelepedett koros diákok a mai napig egymás cinkostársai, az arcokon fellelhető a gyermeki mosoly, de ugyanakkor az eltelt ötven év életsorsai is. Az szemekben az eltávozottakért megvillanó könnycsepp azt bizonyítja, hogy az idő nem feledteti az együtt töltött diákéveket s az emlékezés visszaidézi a közös pillanatokat.