Lédán István és felesége, Joó Katalin közösen szolgálnak Érköbölkúton

Az elmúlt év júniusának végén vett búcsút, közel negyedszázados szolgálat után az érköbölkúti református gyülekezettől Czondi István lelkipásztor. Ez év áprilisának közepétől Ledán István (képünkön) hordozza tovább a gyönyörűséges terhet, a rátestálódott szolgálatot.

Közel tíz hónapja jártam utoljára az érköbölkúti református parókián, Czondi tiszteletes kiköszönő istentiszteletekor. Az eltelt idő alatt sem lett magára hagyva a közösség, lelkésztársak besegítettek, szolgáltak a hívek felé.

Már az udvarról jól látni, változások történtek a paplak tájékán, hőszigetelő ablak védi a hosszú folyosót. A bejárat előtt kisfiával foglalatoskodik Ledán tiszteletes. Kezet nyújt, bemutatkozunk egymásnak, bennebb tessékel. Friss festékillat terjeng a levegőben, patyolattisztaság mindenűt. Megújult a lelkészlak. Elvégre új borhoz új tömlő dukál. Ízlésesen kialakított konyha, a színek passzolnak, összhangban vannak a járólapokéval. Csak gyanítom, hogy ebben a tiszteletes asszonynak is benne van a keze, ő női lélek finomságai tetten érhetőek. Alig két napja érkezett a család új szolgálati helyére, ezért még akad tennivaló, helyre kell igazítani egy-két dolgot. Segítő kezek épp az egyik ablakkeretet „foltozzák”, csak úgy sercen a gyémántfej az üveglapon.

A tiszteletes tizenhat év lelkészi tapasztalattal a háta mögött viszonylag messze vidékről érkezett a faluba, ahol püspöki kinevezéssel vette át új szolgálati helyét. Szerencsére ők nem tévedtek el, mint a drótostót Érköbölkúton, a domb magasán álló templomtorony jelzi a jó irányt. Örül a hely nyugalmának, a zöldülő táj, a völgyek és emelkedők egy kis székelyföldi szigetet, ölelésnyi otthont jelentenek az érmelléki síkban.

Ledán István Alsó-Háromszéken, Aldoboly faluban látta meg a napvilágot négy évtizeddel ezelőtt. A háromszázötven lakosú falu határtelepülés Szászvidék és Székelyföld között. Brassótól húsz kilométerre, Sepsiszentgyörgytől pedig tízre helyezkedik el. Reformátusok és ortodoxok élnek egy közösségben, akik jobbára csak vallásuk révén különülnek el egymástól, hisz a kevés számú román még egymás között is magyarul szólal meg. Illetve mégis akad egy ember, akiről nemcsak harangzúgáskor lehet kideríteni, hogy mifélefajta. Kocsmából jövet gyakorta végig kiabálja a falut, hitet téve nemzeti hovatartozásáról. „»Oláh vagyok, oláh vagyok« – szokta acsarkodni. Igaz, magyarul teszi mindezt” – fűszerezi beszélgetésünket némi humorral a tiszteletes.

Már gyermekkorában is ott mocorgott benne a gondolat, a vágyakozás a lelkészi pálya iránt. Mire Sepsiszentgyörgyön a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban leérettségizett, a gyerekkori álom komoly elhatározássá érlelődött. Elsőre felvették a kolozsvári református teológiára, amelynek elvégzése után Brassóba került segédlelkésznek. Két év ott-tartózkodás után másfél év segédlelkészkedés következett Segesváron. Aztán missziós lelkészi feladattal bízták meg, Zernyestre került. Később a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményes következett szolgálati helyül, ahol szintén missziós munka várta, több településen is szolgált a még meglévő maradék felé. Kitartást igénylő évek voltak ezek a javából, de erőt adott az emberek hitükhöz, vallásukhoz való ragaszkodása – emlékszik vissza a lelkipásztor. Az elszórványosodott területeken gyakori, hogy magyarul már alig tudnak, többnyire románból tükörfordítással szövik a még létező anyanyelv szilánkmaradványait, de reformátusságuk egyelőre kikezdhetetlen. Az identitástudat furcsa világát élik. Egy ismerősével beszélgetett erről, aki Brassóban annak idején német nyelvű iskolában tanult, édesanyja magyar ajkú, édesapja román nemzetiségű. Elmondása szerint elméleti dolgokról németül gondolkodott, ha házi munkáról, sütésről-főzésről elmélkedett, akkor a magyar került előtérbe. Munkahelyi ügyintézéskor a román nyelv vált kizárólagossá.

Érköbölkútra érkezésüket megelőzően hét évig a Besztercétől húsz kilométerre fekvő Tacson élt a család – rendezi kronológiai sorrendbe mondandóját a lelkipásztor. Közben besettenkedik a legnagyobbik legény, a nyolc és féléves Ábel. Majd a tiszteletes asszony, Joó Katalin kávéval, csokoládéval traktál. Először akkor csapom össze a tenyerem, amikor megtudom, hogy ő is lelkipásztor, miként a férje. Második meglepetésként ér, hogy a közigazgatásilag Árpástóhoz tartozó Magyardécsén született, ahonnan néhai apósom is származik.

Tacson felváltva hirdették az igét a kétszázhetven lelkes gyülekezetnek. A település magyarok által lakott, Beszterce megye egy még meglévő gyöngyszeme. Lélekszáma soha nem haladta meg a háromszázötven főt, manapság pedig kilencvenen lakják. Kissé értetlenkedve állok a számok viharában, hogyan lehet kétszázhetven tagú gyülekezet Tacson, ha kilencvenen élnek a faluban? A tiszteletes világossá teszi a feladványt: a településről kirajzottak, bár többen közülük messze élnek, egyháztagságukat nem mondták fel, a gyülekezet felé való anyagi kötelezettségüknek eleget tesznek.

Kérdésemre, hogy mi a jobb egy fiatal pap számára, ha azonnal bedobják a mélyvízbe és saját gyülekezetet kap, vagy pedig bölcsebbé válik, ha végigjárja a segédlelkészség, a missziósszolgálat különböző stációit, tömör választ kapok: ez mindig a principális lelkésztől függ. Ledán tiszteletes úgy véli, jó parókus lelkészek voltak a közvetlen fennebbvalói, segédlelkészi korszaka hasznára vált. Közben a család többi tagjával is parolázunk, a másodikként jött áldást Ákosnak hívják, és nemsokára hétesztendős lesz. A legkisebbel, a három és fél éves Jánoskával csiklandozásig mélyül barátságunk.

A gyülekezetváltás oka maga a családfő, aki doktori cím megszerzéséért tusakodik Debrecenben. Az oda történő ingázás megkönnyítése indokolta a váltást.

A feleség, Joó Katalin az Érmelléki Református Egyházmegyénél kapott szolgálatot, emellett a helyi gyülekezetben a kántori teendőket is elvállalta. Nem volt könnyű az elköltözés, mondja Joó Katalin, főként a gyerekek viselik nehezen. A régi ismerősök, a kedves szomszéd néni, akihez bármikor át lehetett menni, ha éppen segítségre volt szükség, vagy csak úgy egyszerűen beszélgetni. De az életutak formálója vigyázza lépteiket, járható ösvényt terel talpaik alá, hogy meg ne üssék lábaik a kőben.