A szövetkezetnél először egy Csepel tehergépkocsival fuvarozta az árut, legtöbbet a rajon szövetkezeti boltjaiba. Akik felültek a kocsijára, rémes dolgokat meséltek bravúrjairól. Kevésszer váltott sebességet a kanyarokban, nem levette, hanem megnyomta a gázpedált. Akik tudták, hogy gyerekkorától vérében az autóvezetés, nem csodálkoztak rajta, de ők sem ültek fel szívesen a gépkocsijára. Amikor a szövetkezet kultúrbrigádját kellett előadásra vinni Érköbölkútra, az elnök is fontolgatta, hogy ne másra bízza-e, de a Laci kocsija volt a legjobb, esős időre pedig ott volt a rászerelhető ponyva.

Így adódott lehetősége Lacinak, hogy a legbátrabb munkatársainak is nyavalyatörést okozzon. A falu bejáratánál a félszerpentin út helyett egyenesben, a meredek domboldalon vezette le a kocsit, nem törődve azzal, hogy az emberek összepréselődve nyomulnak a kabin hátának. Élvezte az emberek visítását – akár a vidámparki hullámvasúton – halálfélelmükben és rémületükben. Egyedül ő volt nyugodt a kocsin, ezt a leereszkedést már többször is kipróbálta áruval megrakodva is. Szerencsére utasai között senki sem volt gyengeszívű, hogy baj történt volna, de bizony arra esküdtek, hogy még egyszer nem szolgáltatják ki magukat ilyesminek!…
Laci különcködése nem ismert határt. Egyik nap délután a szövetkezeti iroda előtt viccelődtek, nevetgéltek, amikor Laci jött csodálnivaló farkaskutyájával. Köszöntötték egymást, majd egyikük, hogy társait megnevettesse, tréfásan mondta Lacinak:

– Te Laci, a kutyával többet sétálsz, mint a feleségeddel!…
Itt abba is hagyta, a többiek kicsit sértőnek találták, nem nevettek rajta.
– Na, hát ide figyelj, te nagyokos! Jól nézd meg ezt a kutyát, mert ez többet ér a kényeskedő feleségednél is! – s választ nem várva szétnyitotta a kutyája pofáját, alsó fogsorában ott villogott egy jókora aranyfog.
Erre már mindenki elcsodálkozott, majd Lacit finoman vállonveregetve nevettek. Akkor még nem mutogatták és nem kérkedtek aranyfogaikkal az emberek. Fene egy esze volt Lacinak, miért is csináltatott aranyfogat a kutyájának?!

Forrás: Nánási Zoltán: Egykori székelyhídi történetek, mindennapi apró villanások, anekdoták