– Nem csak a húszéveseké a világ, ahogy a nóta is szól. Hogy érzi magát, amikor a színpadon van? Megfiatalodik egy kicsit?
– Fiatal is vagyok! Álljon meg a menet! Azt hiszem, hogy a kezdet kezdetén nem is tudtam, hogy micsoda hatalmas érték nekem a Nemcsak a húszéveseké a világ. Én azt hittem, hogy a Piroska, Pókháló, Ügyetlen csók, meg ezek majd megoldják az én életemet, de most már kiderül, hogy ahogy múlik az idő egyre jobban és jobban a Nemcsak a húszéveseké a világ. Annyira velem van, és annyira rám ragasztották ezt az egészet, hogy nem tudok és nem is szándékozom természetesen. Olyannyira nem, hogy nincs olyan előadás, hogy én ezt ne énekeljem. Hogy felszabadulok-e vagy megfiatalodom-e? Szerintem igen, mert ez egy olyan szöveg, amit ha nem úgy adok elő, akkor az ég adta világon semmi értelme nincs. Márpedig azért vagyok itt például Székelyhídon is, hogy legyen értelme és legyen sikere annak, amit én csinálni fogok.

– Gyakran jár-e a Partiumba, Erdélybe és hogyha igen, akkor hogyan érzi magát itt? Mennyire különbözik a két közönség?
– Semennyiben. Én úgy érzem magam, mint otthon a konyhában. Azt hiszem, hogy ez a legjobb példa, mert én ott érzem magam a legjobban. Ha valaki nem úgy megy ki a színpadra, hogy szeretettel, családiasan, egymásra gondolva – és ez most nem a nagy szavaknak az ideje –, hanem egész egyszerűen nem tudok és nem is akarok. Nincs is szándékomban differenciálni, hiszen abban a pillanatban, amikor átjöttem ide, akkor megint csak azt érzem, hogy hazajöttem. És ha mélyen belegondolunk, akkor én hazajöttem.